a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2011. október 22.

Koffein


Koffein Hetalia AU, kísérleti regény ízig-vérig ember országokkal
Nordic 5, Finnország POV*, SuFin/DenNor/DenSu, +16
Könnyű, habos és egy kicsit keserű, mint egy igazi latte
* ezt vegyétek figyelmeztetésnek. komolyan. tényleg.
u.i.: na? na? naaa? ki tartja be az ígéreteit két hónapos késéssel? háhááá!



Ha valamit megtanultam a túlélésről, akkor az az, hogy minden ember a Földön (az összes) megérdemli a napi betevő koffeinjét.  Persze vannak, akik a csokoládéra esküsznek, meg a rágógumira, a jógára és a hatalmas ordibálásokra, agyaggalamb-lövészettől a blogolásig mindent csinálunk, de most beszéljünk komolyan, mindenkinek megvan a maga koffeinje.
Ez elég furán hangzott.
C8H10N4O2 boldogság, indexben.
Ez most erről szól.

1. Jegeskávé

A nevem Tino Väinämöinen, nemrég lettem húsz éves. Kicsit megijesztett a második x, ugyanis arra késztetett, hogy átgondoljam az életemet.
Egy árvaházban nőttem fel. Egyáltalán nem olyan tragikus, mint amilyennek hangzik, sosem éreztem magam olyan tipikus árvának, bár egyszer nagyon sokáig hordtam egy lyukas zoknit, mert az volt a kedvencem, csak aztán a gondozónő végül megelégelte a dolgot és kidobta.
Nem igazán voltak barátaim, csak egy észt srác, Eduard, akit meg aztán örökbe fogadtak és elköltözött valahová Oroszországba, és egy darabig leveleztünk, de aztán megszakadt a kapcsolat. Ugyanakkor próbáltam mindenkinek segíteni, és mindig elszabotáltam, hogy nevelőszüleim legyenek. Szerettem volna persze családot, de valahogy úgy képzeltem, hogyha majd nagy leszek, akkor feleségül veszek egy helyes kislányt, és lesz egy fiam meg egy kutyám, aztán ásó, kapa, nagyharang, saját család.
Viszont ahogy teltek az évek, egyetlen helyes kislány sem tetszett meg, és potencionális feleségjelöltek híján minden időmet a rajzolásnak szenteltem.
Imádok rajzolni. Viszont ha elkezdek erről beszélni, akkor sosem jutok el a lényegig.
A cukrászda kirakatában tükröződő srác a furán lila szemein kívül egészen rendben volt, és egyszer csak úgy döntött, hogy elmegy Angliába továbbképzésre miért-is-ne alapon. Nem, ez egyszerűen nem én voltam, mindent a tükörképemre kenek.
Ahogy szoktam, teljesen belelkesedtem az ötlettől, és berohantam az első helyre, ahol volt wifi (McDonald’s), és rögtön elkezdtem megtervezni azt, hogyan hagyom itt az én gyönyörű szülőföldemet, totál saját kis garzonomat, egész-rendben-van-kivéve-az-alsó-emeleti-férfi-vécé-ami-egy-párhuzamos-dimenzó egyetememet, és belevágok az ismeretlenbe.
Az a fene kalandor vérem olyan színvonalig nem hagyott nyugodni, hogy szeptemberre találtam is magamnak egy tök jó grafikus helyet, ami még nem is lenne gáz, csak úgy voltam vele, hogyha már lúd, legyen kövér, és júniusban összemálháztam, és kipucoltam Angliába.
Persze lehet beszélni felelősségteljes döntésekről meg ilyesmikről, de nagyon, nagyon élveztem az utat, csak egy egészen picit pityeregtem a repülőgépen. Az volt a nagy terv, hogy amíg a kolesz ki nem nyit, szerzek magamnak egy kis nyári munkát és egy bérlakást London szívében. Na persze, ahogy én azt elképzeltem…
De ne rohanjuk úgy előre.
Halál boldogan téptem a biciklimmel a Piccadillyn. Fülemben az iPod, arcomon széles mosoly, a fejemben lila kötött sapka hátracsúsztatva, ujjatlan kesztyűk, barna dzseki, pulóver, farmer, tornacipő, remekül és határozottan túlöltözötten éreztem magamat. Úgy egy hete kaptam meg életem egyik legjobb és egyben legfurcsább levelét.
Leszámítva azokat a gyanús hirdetéseket amiket állandóan kiküldenek nekem, mintha lenne olyan jellegű problémám, pedig szerintem komolyan semmi bajom…

Feladó: Christensen Densen Jr. <drikfaeldigdyr@ drikfaeldigdyr.uk>
Címzett: Tino Väinämöinen <mummin18@hotmail.com>
Kedves Herr Väinämöinen,
örömmel olvastam, hogy munkát keres Londonban, ugyanis én meg alkalmazottat keresek. Be tudna ugrani hétfőn?
Őszinte híve,
C. Densen
drikfaeldigdyr.uk

u.i. Az asszisztensem szerint ne mulasszam el megemlíteni, hogy természetesen olvastam az adatlapját. Kedves, drága Herr Väinämöinen, tényleg elolvastam, és csak annyi hozzáfűznivalóm van, hogy METÁL.
u.i.2. Cím meg finomságok a mellékelt linken, ha ez nem volt egyértelmű, akkor inkább ne jöjjön. 

Arra gondoltam, hogy ez életem nagy lehetősége. Vagy arra, hogy elraboljanak a szervkereskedők és kifilézett testemet utána eladják prostituáltnak Albániába, vagy arra, hogy legyen egy láthatóan laza és jófej (dán!) főnököm meg egy állásom egy elég felkapott kis helyen. A D.D. honlapja igazán, nagyon impozáns volt, és arra gondoltam, biztos fel tudnám írni a napi menüt szépen kalligrafáltan, meg ilyesmi. (Előre leszögezem, hogy az álláskeresős portálon én tök világosan megírtam, hogy grafikus vagyok. Grafikus. GRAFIKUS.) 
Egy igazán régi-régi angol ház alsó szintjén volt. Na ezeknek a régi-régi angol házaknak a faji jellemzőjük, hogy maximum az ereszcsatornához tudod kikötni a biciklidet. Nem mintha attól féltem volna, hogy ellopják, csak fújta már el a szél, és nem poén utána rohanni a hóviharban üvöltözve, aztán pofára esni miközben a canga csilingelve és kacagva az oldalára borul… áh, fene belé, kilakatoltam.
Nagyon kis csinos presszónak látszott. Volt benne valami határozottan, hazafiasan és honvágybizsergetően skandináv, olyan tökösen vikingesen festett, hogy az ember kocsmának nézhette.
Kocsmának… nézhette…
(Oké, elárulom, nekem a meggyőződésem, hogy Herra Densen eredetileg kocsmának is szánta.)
Természetesen először a Napi Ajánlat táblát csekkoltam. 

Ice latte – nevetségesen sok habbal és karamellel

Kétségkívül lényegre törő; tetszett az őszintesége, nyíltsága, a karcsú, szálkás, erősen vésett betűk határozottsága. „Úristen, csak nem fogok belezúgni egy feliratba”, gondoltam, de azért megsimogattam a tábla tetejét, ahogy elmentem mellette. (Ráadásul jó árban adták.)
Egy otthonosan megviselt falépcső vezetett le a pincébe; már az orromban éreztem a pörkölt kávé illatát, vegyülve a parázs és a régi téglaépületek (amúgy kellemes) szagával. Első látásra beleszerettem a helybe – jól esett a megnyugtató sötétsége a kinti fénykavalkád után, a kandallóban tűz pattogott, fénye felcsillant a kerek kis faasztalkákon. Kopott hajópadló, a sziklafalakon (remélem, nem valódi) fegyverek ragyogtak. Évszázadokat utaztam egyetlen lépéssel, ahogy átléptem a küszöbön, a nyárból késő télbe érkeztem, a pince hűvöse simogatta a homlokomat. Úgy tíz-tizenöt emberke üldögélt bent, nem volt se túl zsúfolt, se szomorúan elhagyatott: egyszerűen tökéletes volt! Semmi másra nem vágytam, mint hogy leüljek és kérjem a ház ajánlatát; de persze, nem ezért jöttem. Izgatottan összedörzsöltem a tenyeremet, és a pulthoz léptem – aztán visszahőköltem.
Esküszöm nem tudom, hogy történt. Fogalmam sincs róla. Biztos vagyok benne, hogy az a fickó – a pultos, ugye – nem. állt. ott. De egyszerre ott termett, csupa feketében, és furcsa árnyékok lobogtak az arcán és ami egy pillanatra megrémített (és sajnos felsikoltottam) az a szeme volt. Kéken izzott, ciánkéken, tehát kékeszölden, szóval igazából nem tudom, minek hívják ezt; éles jégszilánk, széthasadt égbolt, fogalmam sincs, de a tekintete vágott. Sápadt, szigorú arc, magas, sudár termet, jól vágott, de tökéletesen kezelhetetlen és következésképpen a végletekig kócos haj – és ez a fickó gyűlölt engem. Utált, amint beléptem az ajtón, nem akarta, hogy itt legyek, azt akarta, hogy haljak meg, és szeretett volna még pluszba megfojtani, lemészárolni (annyira el bírtam képzelni henteskötényben egy vágóhídon!) és a csontjaimat beleőrölni az ice lattéba, láttam rajta, hogy erre gondol, Tino, te még kávénak is pocsék lennél és majdnem elsírtam magam.
- B-bocsánat – hebegtem, ő pedig feltámaszkodott a pultra és így még magasabbnak tűnt. A fenébe is, biztos mindig beveri a fejét a metrón. Szóval metrón utazni is biztos utál. Mi lesz, ha megtudja rólam, hogy metrózom? Berwald, hirdette az egyszerű ezüst névtábla.
- Segíthetek? – morogta. Nagyon mély hangja volt. Viharfelhők vonulása az égen. Elkerülhetetlen zuhé.
- É-é-én annyira sajnálom! – hebegtem, és a hangom hülyén (lányosan) elcsuklott. – Herra Densent keresem, azt mondta, szükségük lenne valakire, aki ír, illetve, gondolom, erre kellek, mert grafikus vagyok, illetve azt tanulom, bár a tüdőm is elég jó állapotban van, mert nem dohányzom, de a májamat semmiképp se adják el, he-he… mármint nem vagyok alkoholista, csak iszok néha, de tényleg nem verekszem, és már abban sem vagyok biztos, hogy az a májamat veri tropára, mert lehet, hogy a lépemet, de az egyáltalán hol van? A francnak mentem el a boncolásra, nem használ semmit, azt mondják, majd segíteni fog, de nem segít és… Herra Densent keresem. Állásügyben. Jó napot kívánok. Tino Väinämöinen vagyok.
Lassssannnn végigmért. Éreztem, hogy fülig vörösödök. Úgy néztem ki, mint egy hipster. Ami persze nem baj, mert a hipsterek jó arcok. De ordított rólam, hogy művészeti suliba járok. Itt van ez az izmos fickó, aki hétvégenként biztos házakat emelget és erre én a szeme elé kerülök és össze-vissza dumálok és teljesen, totál, tisztára t.t.t. beégek. Egyetlen fránya szót nem szólt, csak bámult, és azt hittem, már záróráig így maradunk és zavaromban az övcsatját néztem (a világ legunalmasabb övcsatjai között fogom számon tartani, de azt észrevettem, hogy a lábai valószínűleg jó hosszúak, vagy egy sámlin áll, nem láttam a pulttól, de miért állna kisszéken, ha egyszer ilyen magas?) amikor végre… hát azt nem mondanám, hogy megszólalt, de valami furcsa morgással felfelé bökött. Bambán követtem a tekintetemmel, ahogy a szép barlangbelső-plafonra mutat, és zavaromban meg is dicsértem.
- Gyönyörű mennyezet.
- Az iroda.
Egyszerűen nem esett le az összefüggés. Kissé eltátott szájjal pislogtam rá, aztán lassan a homályos értelem szikrája gyúlt a szememben.
- Ilyen van az irodádban is?
- Densen. Upstairs. – Természetesen az egész társalgás angolul ment le, de soha nem fogom elfelejteni, ahogy ezt a szót mondta. Ennyi sziszegő esszel, mély úval, megpergetett errel és durva tével… na abban a másodpercben tudtam, hogy svéd.
- Svéd?
- Dán.
- Mármint te, nem Herra Densen.
- Svéd.
- Ööö, ő vagy te?
Magára bökött.
- Egész jól beszélek svédül. Én finn vagyok.
- Sejtettem – biccentett, és kihúzta magát. A fenébe, szörnyen magas. – Vár.
- A dán vár – vigyorogtam hülyén, aztán észbe kaptam. – Jesszusom! Ne haragudj, n-nem akartam rabolni az idődet, csak dumálok össze-vissza, ő meg azt mondta, hogy ugorjak be reggel, és már hét óra és lehet, hogy tilosban parkolok! – Ezzel pánikszerűen bemenekültem a férfi mosódba, mert azt hittem, arra felé lesz a lépcső, de aztán egész ügyesen megtaláltam.
A találkozás Berwalddal (akit képtelen voltam a keresztnevén szólítani magamban, de Ijesztő Fazonnak sem kedves dolog titulálni valakit, és még hosszú is, az I.F. meg fura), szóval a pultnál történtek nagyon megzavartak. Hülyén viselkedtem, és nem tudtam, miért. Tehát úristen, kék szemei vannak, amire igazán nem szólhatok be, mert nekem meg tulajdonképpen lila, értitek, lila, ami nem is létezik, persze zavarukban az emberek általában rámfogták, hogy nekem is kék a szemem, csak hülyén, de lila volt. A kontaklencsék világában ez persze már nem számít, de… hogy lehet nekem ez a legnagyobb problémám, amikor ez most egy totális elmeroggyant huligánnak tart?
És mi van akkor?
Úgy sem vesznek fel, nem fogok tudni itt dolgozni!
Csak a lépemet akarták!
Teljesen elveszetten estem be az irodába. Nagyon furcsa volt a kávézó után a mindenestül modern, csúcstechnológiába burkolt szoba, de legalább az íróasztal mögött forgós főnökfotelében ott gubbasztott Herra Densen.
Valahogy olyan volt, amilyennek elképzeltem, de mégis meglepett. Sötét, divatos öltönyt viselt, piros nyakkendőt és hozzá a jelek szerint tornacipőt; a haja egy gömbvillámmal való találkozás emlékét hordozta magával (de tetszett), és az arca megdöbbentően fiatalnak tűnt. Kölyökképű ördögfióka, megnyugtatóan égkék szemekkel és éles vigyorral.
- Jó napot kívánok, bocsánat, Tino Väinämöinen vagyok, bocsánat, én nem akartam elkésni…
- Ugyan már, egy percet sem késtél. Miért nem ülsz le?
Épp meg akartam tenni, amikor kezet nyújtott, és gyorsan fel kellett pattannom.
- Christensen Densen, ifjabbik kiadás. Szólíts csak Dennynek.
- T-Tino Väinämöinen.
- Már memorizáltam – bökött a homlokára, és mosolygott.
Előtte az asztalon, a laptopja mellett egy bögre fekete gőzölgött.
- Mondd csak… Tino… hm, ez ritka név Finnországban, ugye?
- Jelentem, igen. Izé, igen. Igen, persze.
- Miért jöttél el onnan? – Összetámasztotta az ujjait. Egy másodpercre úgy éreztem magamat, mint az illegális bevándorlók kínvallatásán, de Denny nagyon barátságosnak látszott. A dánok barátságosak. Ez egy dán.
- Csak egy ötlet volt. Tetszett az ottani suli, és imádom, imádom Helsinkit és az egész országot, de jó lenne egy kicsit világot látni. Arra gondoltam, hogy eljövök Angliába tanulni, és tényleg, miért is ne jöjjek Angliába tanulni?
- Tetszik! – Rámbökött, másik kezével pedig az asztalra vágott. – Ez jó hozzáállás! Erre van szükségem! Spontanitás, rugalmasság, bájos pofi, kellemesen alacsony…
- De ugye nem kell levetkőznöm? – vágtam közbe.  – Soha nem szoktam levetkőzni! Mármint mások előtt. Fürdéshez meg szaunához nyílván, de csak ha kevesen vannak a szaunában, jóformán senki vagy ilyesmi, mert akkor már…
Nevetett, és gyorsan elharaptam a mondat végét.
- Szó sincs ilyesmiről. A Drikfældig Dyr remek hely. Az első saját vállalkozásom. Apámtól leörököltem pár kocsmát, de ez tényleg saját. Az én ötletem volt. Remek befektetés. Imádom. Az egyetemmel szemben van – bökött az ablak felé. Be volt húzva a függöny, de elhittem neki, hogy tényleg van ott egy egyetem. – Van persze konyhájuk, de amit ott adnak, az nem kávé, tehát az összes létező hallgató ide ugrik be reggelente, és ha szünet van, meg a teljes tanári kar is idejár, itt vannak a megbeszélések és az osztálypartik is, mert közel van, és kurva jó a kávénk, meg a sütink se szar. A barátaik is rászoktak a helyre, és tömve szoktunk lenni, kevesen is vagyunk négyen, de most nyár van, nincs vizsgaidőszak, és ilyenkor szeretik elkerülni az iskolát, a környékét és mindent, ami rá emlékeztet, szóval nem ide jönnek, csak az igazán kőkocka törzstagok, és szeretném, ha egy picikét felkapottabb lenne. Persze nyereséges, és szeretem az egyetemistákat, de nem lehet pont a nyár a holtidény, turistákat akarok ide. Kéne egy helyes kis kölyök, aki szórólapozik, besegít a srácoknak, csinál plakátokat, ilyesmi, marketing. És finn még nincs a gyűjteményemben. Benne vagy?
- Gyűjtemény?
- Nem szarakodom a bemutatással, ha nem vállalod – nyújtózott, aztán egy lezser mozdulattal elém csúsztatott négy összetűzött papírlapot. – Az asszisztensem legépelte az unalmas részeket. Olvasd át.
Örömmel engedelmeskedtem volna, de méltó ellenfelemre akadtam.
Folyamatosan szóval tartott.
- Igazából afféle mindenes lennél. Tehát úgy ami jön, azt kéne csinálni. Nyugi, takarítónk van, de ő csak takarítani jön, nem tagja a csapatnak. Amúgy sem szokták telehányni a vécét. Oké, én néha szoktam. De lehúzom magam után. Meg tudom, hol van a határ. A csillagos égnél. A péntek a fizetésnap. Nem rögtön elinni. Hidd el. Tapasztalat. Gondolom, már megismerkedtél az asszisztensemmel?
Az asszisztens szót mindig annyira jelentőségteljesen, szinte megvetően túlhangsúlyozta, hogy zavarba jöttem tőle. Még gyorsan befejeztem egy mondatot a szünetnapokról, aztán felnéztem a lapokból.
- Ööö, Berwald az, ha nem tévedek? Az Ijesz…pultos fazon. A szőke. Kék szemű.
- Itt mindenki szőke és kék szemű, de sejtem, kire gondolsz. Itt dolgozik egy ideje. – A legnagyobb természetességgel rágyújtott, az arca viszont elkomorult. – Egen. Köcsög… - sziszegte valamiféle kéjes gyűlölettel, és a szemében  igazán furcsa fény lobbant. Inkább lehajoltam aláírni a szerződést, és mivel beállt egy kisebb kínos csönd, gyorsan mondtam valamit:
- Utálod?
- A pasim. Volt. Most éppen szakító-idény van. Szóval csak kefélünk. Na meg is van? – Tündökölt rám, mert kiejtettem a kezemből a tollat, és mielőtt mondhattam volna valamit, elhalászta előlem. – Remek!
- Visszakaphatom?
- Hát, nem.
- De a vezetéknevem sokáig tart – cincogtam. Aztán megembereltem magamat. Lehet, hogy ez több információ volt a kelleténél, de szókimondó, szabad világban élünk. – Még nem tudtam leírni, pedig itt akarok dolgozni.
- Akkor hajrá, aztán viszlek le Berwaldhoz és kiképez. – Mi? Mi? Mi? Homokost csinál belőlem is? – Holnap kezdesz, ma csak körbevezet. Gondolom, még van egy kis dolgod a városban.
- Aha, igen. Nagyon, nagyon köszönöm a lehetőséget. Remélem… nem okozok majd csalódást, és rendeződnek a… problémáid.
- Szard már le – vigyorgott, és fürgén felpattant. Követtem, ahogy ruganyos, magabiztos léptekkel lerohant a lépcsőn, zsebre tett kézzel, és még mindig csak arra bírtam gondolni, hogy én ezt a fickót egyszerűen komázom, és bármit mondana nekem, bevenném. Mert olyan a stílusa. Nem görcsöl rá semmire. Így kell ezt, Tino.
- Üdv mindenkinek! – integetett a vendégeknek. – Remélem, jól érzik magukat!
Mindenki viszonozta a mosolyát.
Berwaldot leszámítva.
- Hé, hello –csettintett a nyelvével Denny, és áthajolt a pult felett. – Ő Tino. Találkoztatok már.
- ’Hja.
- Körbevezeted? – félrebiccentette a fejét. – Menjünk a konyhába. Nekem is van tíz percem.
- Jó.
És ezzel megindult. Kiderült, hogy a lábai tényleg örökké tartanak, a csípőjétől egészen a végtelenig és tovább nyújtóztak, és a léptei is hosszúak voltak, és én meg nem tudtam nem bámulni. Arra gondoltam, hátulról talán barátságosabban fest – viszont csak azt sikerült megállapítanom, hogy elég széles a háta, nem aránytalanul, nem zavaróan, sőt, inkább praktikusan, mivel kényelmesen elfértem volna rajta egy hálózsákkal. Az ingujját időközben feltűrte – izmos kar, mert majd nem, de valahogy inkább a keze tűnt fel, amikor lenyomta a kilincset. Nem tudom, hogy mondjam ezt, de szóval azok a csontok, tudjátok, az ujjak alatt, olyan hegyesek voltak, és látszott, hogy erős, munkához szokott mancs ez, de mégis, a hosszú ujjakban, a csontos csuklóban volt valami művészies, na szóval akartam a kezét, mármint nem a kandallópárkányra, hanem lerajzolni.
Elbambultam, Denny hátbataszajtott, és valósággal bezúgtam a konyhába. Meglepően kicsi volt, nem nagyobb, mint egy átlagos családi házé, sötét és súlyos fabútorokkal, gyér fénnyel, ezerszer is áldott és mennyei, mézédes illatokkal. A pultnál két fiatal fiú ügyködött.
- Ice – mutatott az ezüstös hajú, sovány srácra főnököm – és Nor – ezzel magához rántotta a derekánál fogva. Nor könyékig tésztás és nagyon ideges volt. Állandósult, savanyú arckifejezéssel meredt maga elé, és még a szemöldökét is ráncolta, mint akit nagyon bosszant Densen közvetlensége, de azért láttam, hogy egy kicsit elpirul.
Érdekes.
- Ő a finn – mutatott rám széles vigyorral, és Nor fenekére csapott.
Biztos van valami törvény Angliában is a munkahelyi molesztálások ellen.
És én holnap betűről-betűre tudni fogom.
- Tino Väinämöinen vagyok, sziasztok!
- Tino lesz a minden…ségit neki, vendégek! Na ismerkedjetek! – ezzel lecsórt egy kötényt a fogasról, a derekára dobta, és boldogan a pulthoz iramodott.
Magunkra maradtunk hát.
A kávéfőző barátságtalanul szörcsögött.
- Polc? – biccentett Ice Berwald felé, aki morgott valamit, és fogalmam sincs, hogy honnan, de előrántott egy kalapácsot, és nekiállt visszaszögezni egy félig leszakadt fűszertartót.
Néma áhítattal adóztam telepatikus képességeiknek.
Aztán megköszörültem a torkomat, és a hátam mögött összekulcsoltam a kezemet.
- Ööö… szóval hello! Ice, Nor…
- Väinämöinen? – kérdezte Nor, és egy nagy adag rétestésztát vágott a sütőbe. Ha nem ismerkedem meg vele, sosem jövök rá, hogy a nevemet ennyire undok hangsúllyal is ki lehet ejteni.
- Igen.
Az egyszerűség kedvéért a talált árváknak a Kalevalából adtak vezetékneveket. Jobban jártam, mint Kai Lemminkäinen. Az öreg Vejne sokkal, sokkal menőbb mint az a kurafi.  Igazából Pihlajtar szerettem volna lenni vagy Etelätär, hát ők mégiscsak tündérek, de az ő neveiket a lelenclányok noná hogy elkapkodták.
- Valentino? – vonta fel a szemöldökét Ice.
- Csak Tino – motyogtam.
Na igen. A Valentino Pihlajtar és a Valentino Etelätär marha hülyén hangzik.
Berwald gyors bambambamja valószínűleg elnyelte a hangomat, ugyanis Ice mélyen bólintott, és megismételte:
- Valentino.
- Nem, csak simán… - nem sikerült végigmondanom, ugyanis Berwald ezt a fontos pillanatot találta alkalmasnak arra, hogy megtámaszkodjon a fűszerpolcon és húzódzkodjon. Biztos voltam benne, hogy tőből kiszakad a fal, ránkomlik azt’ palacsinta, de a kis tákolmány csodásan kitartott, meg se nyekkent.
- Jó – morogta a férfi, és a farzsebébe csúsztatta a kalapácsot. Ezzel megoldódott egy rejtély.
- Kösz.
- Izé… ti miért jöttetek Angliába…?
Nor leguggolt a sütőhöz, és jelentőségteljesen végigmért.
- Dolgozni – közölte fagyosan.
A beállt csendben esküszöm, még a vaj sercegését is meghallottam. Meg azt a nyamvadt kávéfőzőt, még mindig, kkrsszöörccccs-krrr.
- Ööö… az… jó. Én, hát én, én is, de én azt hiszem, már megyek is… izé ugye már lehet? Mármint Herra Densen… vagy ha van még valami…
- Szerződés.
Rémülten Berwaldra kaptam a pillantásom.
Az orra is hegyes.
A tekintete is hegyes.
- É-én aláírtam!
- A szerződés értelmében csak holnap kell munkába állnod – hadarta Nor, és vérfagyasztó pillantást vetett Berwaldra. Persze lepergett róla, és megismételte:
- A szerződés.
Nem tudtam mit kezdeni ezzel a hiányos információval, úgyhogy hebegtem valami köszönöm-félét, és kihátráltam. Még hallottam, ahogy Nor felszisszen:
- Ezt most muszáj volt, Oxenstierna!?
A vállaim közé húzott fejjel menekültem. Szerettem volna, ha láthatatlanná válok. A bemutatkozásom egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Egy hülye kis vakarcsnak tartanak, és egyáltalán nem akarnak velem Összetartó Északi Emigránsokat játszani! Barátságról már ne is beszéljünk. Egy szót se.
Nagyot szívtam az orromon, és a kijárat felé araszoltam – ám ekkor Denny utánam kiáltott:
- Héjj, Finn! – visszafordultam, és megeredő könnyeim fátyolán át láttam, hogy a pult mögül vidáman felém int. Elnevettem magam, és félősen visszaintegettem. – Akkor holnap, pontos legyél!
- Az leszek!
Kacsintott, és kiöltötte rám a nyelvét. Piercing csillant. Ó, összeköt minket a heavy metal.
Testvéries indulatok buzogtak fel bennem bringázás közben. Utálhat mindenki más, igenis, én ápolni fogom a hagyományos finn-dán barátságot!
A szexista főnökömmel.
Talán ezt át kéne gondolnom… 


Amilyen előrelátó én vagyok, jó előre kinéztem magamnak egy kis lakást az Ormond Yard-on. Modern, de hangulatos téglaépület, szobakonyha, boldogság, szinte lehetetlen ilyen olcsón ilyen forgalmas helyen ilyen hejde kuckót lelni. Ugyanannyiba került, mint az otthoni lakásom, oké, talán egy kicsit többe a rezsi miatt; a júniusra esedékes bérleti díjamat egy kicsit ki kellett egészítenem, de Herr Densennek hála jövő hónaptól majd nevetve pengetem le az összeget.
Szerelmesen arra kerekeztem és meggyőződtem róla, hogy élőben is olyan impresszív, mint a fotókon. Mivel eldöntöttem, hogy a visszás munkahelyi tapasztalataim nem szegik a kedvemet, szinte repültem fel a lépcsőkön.
Igen, ez lesz az én lágyan cementszagú menedékem, az én mindennapi szentélyem, az én igazi otthonom!
A harmadik emeleten bekopogtattam az ajtón, és lágyan simogattam a tekintetemmel a „for rent” feliratot.
A legnagyobb meglepetésemre a tulaj félmeztelenül nyitott ajtót. Szóval én elhiszem, hogy meleg van, de… ja, és egy kicsit hasonlított rám. Mármint ha a szemét meg a haját nézzük, de ha az erős állkapcsát, a muszkliit és a termetét, akkor ööö… alul maradok.
- Jó napot kívánok! A bérlakás ügyében jöttem. Körülnéznék, kivenném. Persze ha csak tetszik. De tetszeni fog. – Remélem, tettem hozzá gondolatban, mert a kétméteres fickó válla felett átpislogva csupa befóliázott, szétvert bútort meg egy halom kartondobozt láttam. – Jó helyen járok?
- Da.
Előre léptem egyet, de ő sehogy se tágított, így sikerült beleütköznöm. Ó, én első benyomások mestere! Az orromat lapogatva nyöszörögtem:
- Bemehetnék?
- Nyet.
Arra gondoltam, a különös félreértés hátterében talán valami nyelvi probléma áll. Nem akarok dicsekedni, de aki árvaházban nő fel, pláne olyan multikultiban, mint a mi Otthonunk, azért magára szed egy keveset; mármint nyelvtudást. Büszkén rikkantottam hát az első orosz mondatot, amire emlékeztem:
- Szágyitesz pázsászte!
Azt hiszem, tévedtem, amikor úgy gondoltam, ez valami köszönés. A fazon bevágta az orrom előtt az ajtót. (Utólag kiderült, hogy még előttem kivette a lakást. Na ja. Elfelejtettem lefoglalni. Ennyit erről.)

A megrázóan rövid és meddő kaland után visszatértem a felvágós hotelszobámba a Hay’s Mews-on. Tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak a hónap végéig. Sőt, holnapig sem nagyon. Minden filléremet beosztottam, és nagyon számítottam a cári fennhatóság alá került kis otthonra. Kegyetlenül elszúrtam – újra ki kellett számolnom, át kellett gondolnom mindent, és rettenetesen sürgetett az idő. Bejelentett lakcímre van szükségem, különben még melózni sem tudok – ha nem melózhatok, nincs pénz, nincs kaja, nincs semmi. Hogyan találok a közelben ugyanilyen olcsó ingatlant? Ha legalább nem lenne nyár, akkor lazán mehetnék kollégiumba vagy diákszállásra.
Úgy döntöttem, az aggodalmaskodás helyett a tettek mezejére lépek.
Ott is kóboroltam egész álló nap. Istennek legyen hála, legalább a wifi ingyenes volt.
A Google már füstölgött, az egyenlegemet kivégeztem, vagy hat tucat mailt küldtem szét, de tudtam, eredménytelenül. El kell mennem egy ingatlanirodába – és pengetni ott is. Akkor viszont lenullázom magam, és hitelre nem fognak bérszobát adni!
Besötétedett, letusoltam, és a hópelyhes pizsamámban gubbasztottam a gondosan bevetett franciaágyon. Rájöttem, hogy még csak nyolc óra, és összeszorult a torkom. Szokatlanul korai itt az alkonyat, nappal pedig olyan erősek és durvák a fények; és meleg van – legalább tizennyolc fok.
Dübörgött odakint az eső, amikor én még mindig a monitor fényének kékes bűvkörében vergődtem, mint egy nyomorult molylepke. (Megjegyzés: grafikus, emlékeztek? Nem író.) Éjféltájban úgy döntöttem, hogyha nem akarok tovább rontani az első benyomásomon a D.D-ben, akkor kénytelen leszek kipihenni magamat. Talán Herra Densen tud segíteni – mégiscsak lokál északi. Hogy mennyire ciki ilyen ügyben a főnökömhöz fordulni egy egytől tízig terjedő skálán…? Tudja fene.
Behajtottam a laptop fedelét, hasra fordultam, fejemet a tolldunyhába mélyesztve. Mindenféle idegörlő és kétségbeesett gondolatok cikáztak a fejemben, amiket most nem részleteznék. Az ingatlanpiac mindenesetre csuklott azon az éjszakán.
Mielőtt álomba tépelődtem volna magam, megjelent előttem valamilyen érthetetlen okból Berwald alakja. (Mármint nem mászott be az ablakon, csak odaképzeltem. Nem direkt.) Unottan nézett lobogó kék szemeivel, és én rettenetesen szégyelltem magam előtte. Mit szólna, ha tudná, hogy gyakorlatilag hajléktalan vagyok, és a világ legjobb melója helyett talán az a sorsom, hogy a Big Issue-t áruljam amíg nem szerzek egy visszajegyet Finnországba!? (A kollegáim tuti rendesebbek lennének.)
És miért töröm folyton azon az agyam, hogy ő mit gondol rólam? Miért számít?
Denny expasija. Fura… nagyon fura. Megpróbáltam elképzelni őket, ahogy kéz a kézben andalognak a Temze partján. Valahogy nem jött össze. Aztán viszont baromi élesen láttam magam előtt, ahogy Berwald a karjaiba zár engem, és érzékien suttogja:
- Ugye kiraktad a zoknidat a párkányra?
Innen is látszik, hogy ekkor már mélyen aludtam.


a további fejezetek a "koffein" címke alatt érhetőek el.

15 megjegyzés:

Rose írta...

Juhúúú! Skandinávia mixelve Angliával és kááávéval, komolyan, van ennél jobb kombináció?
Imádom, ahogy újfiú Tino hebeg, de Denny-vel már nagyon kijönnek :)
Fagyos északi szelek a konyhában. Nagyon fagyos "ez az én házam" egyszótagos mondatok az elhappolt bérlakásban. Zoknikat a párkányra tessék!
Próbálj nem maghalni közben, de juhúúú! Bíztató, hogy még nincs is szünet. A Szünet, az nagyon hasznos, csak elkeserítően rövid. De azért juhúúú!
Szóval hajrá vele, kedvencDánia. Ideje időtmegállítani, és mostmár komolyan elolvasni a Kalevalát. A Kalevipoeg után. SH után. Előtte közgé, meg Alkotmánytöri. Na,és közben Jegeskávé.
Több szemszögből lesz megírva? Vagy Tino a narrátor?

Reisuto írta...

Nagyonagyonagyonszépen köszönöm <3
Bevallom, a Kalevalát én sem olvastam. Úgy tizennégy évesen megpróbáltam, és belebuktam. Ami ehhez a részlethez kellett, annak gyorsan utánamentem :D Az Sh sztorikat viszont meleg szívvel ajánlom két alkotmánytöri közé, első osztályú kikapcsolódás és az örök szerelem ígérete.
Gondolkoztam azon, hogy több szempontból vigyem (valljuk be, Tino narrálásában van valami végtelenül irritáló - és ez pár fejezet után biztos fokozódni fog), de azt hiszem, az azt a kevés izgalmat is elvenné, amivel a regény rendelkezik. Tino naivitása és fixa ideái miatt rengeteg minden rejtve marad előtte, amit viszont az olvasó megérthet, megérezhet - anélkül, hogy a szájába rágnák. Elárulom, hogy már ebben a fejezetben el van szórva egy csomó apróság, ami végül bizonyos jelentőséget nyer; de Tinót leköti, hogy a lakhatásán jajongjon és nyitást adjon a majdani szerelmi gabalyoknak, mindeközben lejegyez pár apró, de fontos részletet, ami fölött elsuhan, de később kénytelen lesz visszakapcsolni rá.

sombreday írta...

Az első pár bekezdésnél még végig volt egy wtf érzésem, meg Tino fogd máááár beeee, de aztán beleszoktam a gondolatritmusába és szakadtam XD Olyan hihetetlenül figyelemzavaros, hogy már tetszik. Óh, ebből jöhet még. :)
(És Anglia a háttér. El sem tudok képzelni jobbat. :))

Reisuto írta...

Sombreday, diadalmas kacajom kísérjen életed útján XD Nagyon reménykedtem benne, hogy pontosan ezt az érzést fogja kiváltani az olvasókból *__* Most elégedetten dorombolok.
(Iggynek de örül mindenki XD)

Édeském, ha dánpornót akarsz, csináld magad XD már dolgozom a második fejezeten, és meg fogok bukni félévkor mindennnnből.

Susie Lupin írta...

*regisztrált, hátha így elküldi, amit ír*
Szia!
Nem tudom, hogy még emlékszel-e rám, ugyanaz a Susie vagyok, mint aki a Merengőn is zargatott téged kisebb-nagyobb kihagyásokkal és még most is olvaslak, csak eddig regisztráció nélkül nem tudtam írni... De most muszáj, szóval megerőltettem magam és regisztráltam :D
Igazából egész nyáron erre a történetre vártam~ És most kb kiugrok a bőrömből, hogy elkezdted és húúú *próbál valami értelmeset hozzászólni* Így elsőre imádom, és másodszorra is. Tetszik Tino szemszöge, olyan kis naiv és aranyos (nekem pl nem idegesítő :D), Denny szimpi és tényleg nagyon közvetlen (bár utálom a DenSut, ezen a tényen nem változtat az, hogy te milyen zseniálisan írsz), Sve ijesztő, bár én bevallom, jobban megijedtem egy pillanatra Nortól; ő valahogy olyan megtört... Kicsit olyan nekem, mint egy kitörni készülő vulkán. De azért remélem, hogy lesz vele meg Dániával valami :) Az ivanos részen jót nevettem, habár az orosz tudásom ott kaputtot mondott, hogy "Szágyitesz pázsászte!", szóval kíváncsi lennék, hogy mit jelent~ (tippeim szerint valami nem szalonképeset xD) Gondolom idővel azért Tino is beilleszkedik a társaságba, mégha erre Denny és Berwald kapcsolata rá is megy (bár nem hiszem, hogy ezt az utóbbi annyira bánná).
Nem tudom, még mit akartam írni, valamit tuti elfelejtettem, de a lényeg, hogy nagyon tetszik és várom a folytatást~ (remélem azért, hogy nyomokban valamiféle értelmet is tartalmaz a kritikám)
És én sem olvastam a Kalevalát, de úgy érzem, hogy sürgősen be kell pótolnom, mert az irodalom órán szerzett tudásom róla bővítésre szorulna.
Mikor jön a folytatás? :)

Reisuto írta...

SUZIEEE~ *vetődik* Hogy ne emlékeznék rád? ;A; Jaj lyányom, de jó téged itt látni *dorombol* Hiányoztak már ezek a szép részletes reagálások~
A DenSu része a regénynek, de nem errefelé fut ki, mert akkor tényleg Dánia szemszögéből írnám XD Szegény Norra érdemes odafigyelni, helyesek a megérzéseid vele kapcsolatban.
A folytatáson már dolgozom, 12 oldal kész*. Ayooo, meg fogok bukni mindenből! *a levegőbe szórja a tankönyveit, és ír tovább*

* ez az első fejezet konkrétan húsz oldal volt. csodálok mindenkit, aki lenyomta. én képtelen vagyok ennyit olvasni gépen.

Cchan írta...

Megfogadtam, hogy abbahagyom az értelmetlen kommentek írogatását, de egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne írjak ehhez.
Bvávává, így elsőre, másodikra és sokadjára. Nordic5 és kávé? Úúújesszusénittmeghalok *--*.
Engem nem idegesített drágalátos Tino narrációja. Túlzottan így gondolkodom és beszélek néha én is :"D. Tényleg, amikor ott elkezdett hadarni, egyszer megszólalt egy hang a fejemben "nem ismerős, te vadbarom?". De imádom. Bvá *-*.
(Ez tényleg húsz teljes oldal lenne? :O Mármint oké, hosszú, az addig megvan, de a blogger előnye, hogy nem mutatja, hogy hány oldal lenne, amit írtál. :D De lehet, csak én nem vettem észre, én könyveknél sem veszem észre, hogy jé, ez már ennyi és ennyi oldal volt?) Csak így tovább, nagyon várom a folytatást :).

reisuto írta...

Cchan, nekem =kellenek= az "értelmetlen" kommentek tőled.
Sosem gondoltam volna, hogy én valaha is kávés regényt fogok írni. Csak a kávé-korcsokat tudom leerőtletni a torkomon, mint a latte vagy a cappucino, de a regény kedvéért végigzongoráztam a suliautómata összes opcióján és nem egy szaklapon.
Tinót én nappal el tudnám viselni, de este, ha fáradt vagyok, tuti párnát vágnék a fejéhez XD
Húsz oldal egy kiadatott könyv méretében (a/5) (sőt, mivel ott 12-es a betűméret és nem 11-es mint amivel én dolgozom + szebben tördelik, ezért még több is)

Kurokawa Ayumi írta...

Na,próbálok egynormális kommentet írni, azonkívül, hogy tetszik.
Az alap ötlete tetszik, bár elnézve a DW és SH ficjeidet, nem lepődök meg, hogy anglia került a fő helyszínéül ennek a ficnek, nem tudom, hogy folytatásba mit teszel, de szívesen látnék várost is (ahogy nekem azegyik DenSu-s fickezdeményemben megjelent jópár valós helyszín), mert hát Anlia is szép hely.
Szeretem, hogy valaki szemszögéből írod, szerintem ez érdekesebb útja a fic írásának, ezért is kezdtem el én is így írni (kösz :3)
Tetszett ez az ötlet is, hogy árva gyerek volt, hiszen nem épp mindennapi egy ember Väinämöinen névvel (Bár a Tino se épp Finn, de ezt nem értem meg soha,miért) és tetszik, hogy említ pár másnevet is, melyet végül nem vett fel, jól eldolgoztad ezt is.
Végiggondolva a Finland karakterét, tényleg jó a grafikus iskola számára, erre én miért nem gondoltam? (most elgondolkoztam hogy grafikus iskolába kéne mennem.... de ezt külföldön akarom megtenni mostmár.. xD)
Russia megjelenésén jót mosolyogtam (RusFin van vagyok...) miért ilyen kicsi a világ? persze ezt jó értelemben értve, nem tudom,lesz e még egy-két másik kari, aki megjelenne, de kíváncsian várom.
Több írásod is olvastam, általában mind rövidek, és mind imádtam, mert szerintem jól fogalmazol (légy a mesterem!) bár volt egy-kettő amit mind a mai napig nem is értek. Nem szeretem a hosszú történeteket, mégis,m ikor elkezdtem alig bírtam abbahagyni,és most várom a folytatást.
egy dolog nem volt tiszta, lehet hogy már a szemem miatt szavak/sorok maradtak ki, de amikor Tino bemutatkozik a többieknek, kissé zavaros, és Denny volt, aki ment fogadni a vendégeket?
Amúgy Denny annyira jó lett, hogy én is dolgoznék nála, annyira nyitott és vidám.
(nem vagyok jó kritikaíró, meg fogalmazási képességem is gyér, bocsi)

lencse írta...

hűűűű~ *elolvasta* utálok olvasni de ez tényleg megérte~ <3

Reisuto írta...

lencse, *a leendő könyvtáros mániákus arckifejezésével eléönt egy csomó könyvet egy dobozból*, csak azért nem szeretsz olvasni, mert még sosem néztél körül igazán a polcotokon, ahová én éjszakánként beosonok és vakargatom fantasztikus könyveitek gerincét...ööö, legalábbis sokan ezt hiszik rólam, de persze nem igaz, hehe. Nagyon örülök, hogy tetszett *w*

Link, nagyon köszönöm a véleményt és hogy elolvastad - menjünk pontról-pontra :D
Van egy Nagy Rejtett Oka is, hogy miért London a helyszín, de igazad van abban, hogy elsősorban azért választottam, mert (bár még sosem jártam ott) az olvasmányélményeim és a kutakodások miatt úgy-ahogy kiismerem magamat és bízom benne, hogy vissza tudom adni a város hangulatát, regénynél ez a legfontosabb. Az összes utcanév, ami később felbukkan (már a második fejezetben) valós helyszín, és alaposan utánaszimatoltam az épületeiknek, a történelmüknek, a térképnek és a jellegüknek akkor is, ha csak egy villanásra szerepelnek, hogy hitelesen ábrázolhassam. Igazad van abban, hogy egy London trip izgalmas lenne - a harmadik fejezetben csinálnak egy kisebb hurkot, de a későbbiekkel kapcsolatban nem ígérhetek semmit (jelenleg csak a legvégéről vannak elképzeléseim - általában ez így van).

Bevallom, a munkáimnak az a jellegzetessége, hogy általában soha, senkinek nincs családja. Tino pedig amúgy is "árva" az északiak között, csak ő nem skandináv, csak ő nem germán, csak neki nincs köze a viking történelemhez... de legalább a művészetben kiélheti magát :D
Ivan nem az első és nem az utolsó átsuhanó mellékszereplő, de egyikük sem kap jelentősebb szerepet. (Szegények.)

Mindig zavaros, ha egyszerre négy-öt szereplőt összeengedek beszélni, mert nem szoktam minden mondat után jelölni, hogy melyiket ki mondja; általában rimánkodom, hogy a beszédstílus/mondanivaló alapján rögtön beazonosítható a szereplő, de semmi sem garantálja, hogy az olvasó agya is úgy pereg, mint az enyém. Igen, Denny futott ki vendégeket fogadni - néha csinál ilyet a szentem csak úgy hobbiból.
Denny a világ legjobb és legrosszabb főnöke. De legalább jól fizet! XD
Még egyszer köszönöm <3 A második fejezet már fenn van, a harmadik még HetaWeen előtt fenn lesz.

Carlossa írta...

[Nem terveztem, hogy elolvasom, de valahogy mégis úgy lett. Igazából nagyon tetszik, ropogós és könnyen fogyasztható, de se nem szirupos, se nem száraz. És igazán zseniális húzás, hogy Tino meséli el. Egy cseppet sem zavaró, inkább aranyos, testközei és hiába narrálás, valahogy mégis objektívnek hat. Noru vagy Denny például soha nem lenne ilyen egyszerű, de nagyszerű mesélő, ha engem kérdezel.
Szóval most végig fogom olvasni. 8D]

Reisuto írta...

Jézusom, Carlo.... CARLOOO! *sírva fordult az ötödik fejezethez és már a homlokával gépel* Muszáj... tökéletesre...megírnom... muszáj...

Kija írta...

Heeeej!
Oké, legalább ötödszöri olvasás után, ás duplanyelvizsga meg érettségi után már csak azért is muszáj ide írnom, mert megfogadtam magamnak. xD Na, nem mintha nem akartam volt, hiszen annyira jó lett. *.* Ésésés... Dennnnnnyyyy *___* Szívesen dolgoznék nála, annyi szent, bár nem tudom, ki készítené ki előbb a másikat. xD Örök rejtély. >.> Viszont engem csak bepörget Tino elbeszélése. Valahogy ahogy így olvasom, újra és újra előjön, hogy hm... ez ismerős. Mondjuk a hóviharban bicajozás piskóta ahhoz a hóviharban görkorizáshoz képest, de tudom mit érezhetett. xD
Meg ez a mail... Hát ezen meghaltam. xD METÁL. XDD Mondjuk azért a Berwalddal (jézusom, annyira IC Denny vagyok, hogy majdnem Bercust írtam xD) való találkozás és "barkóbázás" se volt semmi. Hm... Berwald akcentusáról eszembe jut az enyém, szóval azt a sort szerintem ezerwattos vigyorral olvastam végig. Na igen, én meg a magyar akcentusom a dánban xD *retteg, hogy meg fog halni odakint* Ö.... mit akartam még? Hű, sokmindent >.> Ivan! XD Szintén egy szétröhögtem a fejem rész volt. xD Szegény Tino. XDD Mondjuk... magyar-orosz/finn véremmel nem panaszkodhatom, de ez akkor is... Mondjuk még mindig jobb, hogy rácsapta az ajtót, mintha behívja. Vagy passz. XD
Jaj, hát Norcusékról még nem is beszéltem! (és tényleg leírtam, hogy Norcus... XDDD)akárhogyis, ezezezez... nekem így tökéletes, ahogy van. És a következmények némi ismeretében, nem hiába éreztem én olyan forrónak azt a DenNort. *3* Ice meg... *csak tudnám mér van itt ennyi ...* Hát Ice magáért beszél.
Akartaaaaaaaaaaam még beszélni erről a grafikus cuccról is. Tekintve, hogy júliusban költözködöm Dánhonba, hogy grafikával megspékelt marketinget tanuljak... Hátö... Szóval a dánok mindenesnek használják a grafikusat. X"DDDDDDD Nem mosok fel Denny után SEMMIT! Q____Q Na jó, viccet félretéve, igyekszem nem lespoilerezni mindent egy szem kritikával, ami amúgy is hülyeség, ráadásul megint nem tudtam összeszedetten fogalmazni. Q_Q Azért még megemlítem, hogy Anglia és kávé XD Azt hitted, nem, mi? XD PEdig DE! Hűűű, London *.* Nyáron még ugyan nem voltam, de szeptemberben mesés. *.* Szóval rajongom. A kávé meg... koffein-függő vagyok, minden értelemben, szóval miért is ne függnék a te sztoridon is? ;D Na, skandinávosan elosonok, hogy pötyörészek valami zagyvaságot a többi fejezethez is. x3

Reisuto írta...

(fü lassan ezt a sztorit is be kéne fejeznem. lassssssssssssan.) szia itt, kija! :D köszönöm, hogy írtál. (Nagyon érdekes volt olvasni a kommentet mert én már TELJESEN elfelejtettem mi történik az egészben és néha így "mi, milyen barkóba?" "milyen mail?" "szerepel benne Ivan...?", de aztán lassan eszembe jutottak a dolgok.)
És igen. Ööö, ezt elszúrtam, mármint a Tino-vega dolgot. Az első etap valamikor... időszámításunk előtt keletkezett. És eleve HÓNAPOKKAL később álltam neki írni az első fejezet végét + a többi tíz fejezetet, most meg megint néma kuss és ördögszekereket görget a szél.
Én még életemben nem jártam Londonban (nagyon szeretnék) se Skandináviában (tervben van), szóval csak utánajárogattam a dolgoknak, hogy azok számára is hiteles legyen akik ismerősek a terepen. (És hogy én MENNYIT ültem London-térképek felett próbálva kiszámolni hogyha Berwald motorja megy mondjuk hatvannal akkor mennyi idő alatt érnek el a Saville Row-tól a Tate-ig, mi mellett haladnak el út közben, az az épület hogy néz ki, mi a Tate állandó kiállítása, milyen az épület alaprajza, parkja és büféje...)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS