a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2013. február 5.

A zörej


Felhőatlasz fanfiction, Frobisher/Sixsmith Merinek, cserébe a Team Free Will nyakláncért ღ







Sixsmith,
egész álló éjjel a csillagokon töprengek. Nem gondolja, hogyha színes fonalakkal összekötnénk a pontjaikat, a legelképeszt
őbb mintákat kapnánk? Mint az erek patakja; a kezére gondolok, a csuklója medrére, a vénákra és a finom ráncokra – ezeken a vonalakon függ az egész univerzum. Szelíd Atlaszként cipeli ön a tenyerén a mindenséget, és van ebben valami igazán csodálatos… majd megírom, ha megtalálom a szavakat hozzá; a nyelv most elgurul tőlem és csak a lüktetés marad a torkomban és a véremben. Azt hiszem, ez az ön nevének ritmusa. Aludnom kell; az álmaimban csönd van.
Őszinte híve,
R. F.

papírzörgés

Sixsmith,
amikor majd halhatatlan zeneszerző leszek – tehát napokon belül – az égre kérem, esküdjön meg, hogy amennyiben még is el találok hunyni, ön kiáll majd öreg barátjáért, és kéri, sőt, követeli, hogy emlékemre madárszobrot állítsanak
Edinburgh főterén. Azt aztán felőlem megtisztelhetik a sirályok, én majd csak röhögök rajtuk hat láb mélyről; sőt, kísérteni fogom őket… hát nem nevetséges, hogy azok a büszke bronz-hősök és aranyifjak és márványtitánok ott állnak az orrunk előtt egy örökkévalóságig, nyakig szarosan? Ennyit ér a nagyság! Levélfordultával küldje az esküjét; úgy értesültem, a zsenik mind fiatalon halnak, és ez ugyancsak aggaszt…
Odaadó géniusza,
R.F.

 
egy nehéz hang, ahogy összeszorul a torok. a szemüveg nyirkos párája. a televízió suttogó hazugságai. képzelt léptek dübörögnek a lépcsőn. 

Könyörgöm, küldjön egy őszi levelet – a szó minden értelmében, írjon a tájról és borítékolja be az avar illatát, ó, mennyire szenvedek a színek, a barna és a bíbor ezer árnyalata után, a lombok muzsikája mereng bennem meddőn, hallani vélem a szelet, de elillan, mielőtt átjárna a dallama, az ön nevetése surran benne, és elhagy az is, jaj, Sixsmith – milyen kegyetlen! Miért is engedett el? Hová leszek, ki vagyok én az én hazám nélkül, ön nélkül? Legszebb szeretőim; és nem látjuk meg együtt a telet.

 gyors lapozás, megsárgult papírok, éles szélek és szaggató szavak.

a halálra, ha gondolt; úgy igazán, nem, ahogy én elképzeltem atyámat, ahogy tagadott fia sírja fölé hányja a földet, ne gondoljon a gyászolókkal, ne gondoljon az élőkkel, a férgekkel sem, egyedül csak önmagával, ott, a párnázott, pompás koporsóban – el tudja képzelni azt a csöndet? Miféle hang hatolhat át azokon a falakon? Talán a Menny hívása, talán a Pokol zúgása sem; jaj, mi van, ha egészen csönd van? Végtelen és határtalan és üres CSÖND, CSÖND, CSÖND! A legszívesebben a sírba vonszolnám a szextettemet a fogaim között, hogy legalább ő velem legyen, hogy biztosan tudjam: úgy haltam meg, hogy velem volt, bennem szólt, minden érpendülésem játszotta, az agyam egyre vele lüktetett, de akkor vége lenne – vége örökre – egy eltemetett dallam! Ezt nem engedhetem… élnem kell, amíg ez a dallam él, és ha ráhajtom végre a zongora fedelét, ha leírom a cezúrát, akkor… félek, akkor mi lesz az ön barátjával, Sixsmith, félek, én

közelednek.

rettegek

kapkodja a leveleket, elhulló, sárguló szavaikat formálja, amik bíborak lesznek a szájában.

És emlékszik Korzikára? Egyre ez lüktet bennem: nem szabad elfelednünk Korzikát! Muszáj emlékeznie rá, a maga tökéletességében, ahogy ott hevertünk összefűzött ujjakkal, összefűzött szívekkel; idézze fel az érzést, mely végigcikázott a gerince mentén: idézze fel, hogy felismerje majd újra, mikor ismét érzi, megint; mert fogja… fogja még! Megőrjít és ámulatba ejt ez a felfedezés… nem tudom elmagyarázni, hogyan is tudnám? Maga fizikus: ismernie kell a végtelent, fel kell fognia, de meg se próbálja behatárolni, definiálni, most hunyja be a szemét és húzzon egy vonalat a levegőbe: látja? Én igen! A semmibe rohanva metszi az én kezem mozdulatát… ezer Korzikánk lesz, Sixsmith!

ideges keze a levelek közt matat.

Hiszem, hogy vár ránk egy másik világ, Sixsmith. Egy szebb világ.

ne, ne, ne, nem, nem, nem; minden szóval megtörténik újra. érte jönnek, elrángatják, és ő egyre hurcolja magában a képet, a valóságot, a bizonyosságot, Frobisher holtteste a kádban: ő az egyetlen szemtanúja, itt az ideje, hogy elhallgasson vagy elhallgattassák örökre, mindörökre.

Tisztán hallom: csak létünk zöreje nyomja el az élet zenéjét, ezt a pompás fortissimót.

szívzörejek. talán már érti. egy telefonhívás. egy árny az erkélyen.

Amikor meghalunk, akkor hallgatunk el igazán; és ha nem kísér minket se tapsvihar, se gyász búgása, és ha igazán figyelünk, akkor esélyünk lehet rá, hogy meghalljuk…

szavak a fejében

egyetlen dörrenés után

pisztolycső a homlokán

mint a villámsújtás;

a kéz a ravaszon

és mi élünk, Sixsmith:
BAMM
szétcikázunk a fellegekben.

Sixsmith hátrazuhan a hotel ágyán. csend van. és abban a csendben…

10 megjegyzés:

Liani Hikawa írta...

A fandom miatt lecsaptam a sztorira, aztán a második levélnél már majdnem sírtam a gyönyörtől. A Felhőatlasz nagy kedvencem, szinte minden karakterét szeretem, Frobisher története azonban különösen szíven talált engem. =) Mire a végére értem, már fojtogatott a sírás, mégis ébrenlétem tömény három és fél órájában ez volt az egyik legjobb dolog, ami történt velem.

Köszönöm, hogy megírtad és olvashattam.

És ha lesz még Felhőatlasz-ficed, azt is tedd fel, kérlek. =)

Reisuto írta...

Nagyon-nagyon szépen köszönöm ❁ Egyszeri dolognak indult; meg is lepődtem Meri kérésén, mert csak egyszer láttuk a filmet, és oké, hogy mindkettőnknek nagyon tetszett, de amikor előállt azzal, hogy "írj nekem Frobisherről és Sixsmithről valamit", csak azért mondtam igent, mert a nyaklánc, amit cserébe kaptam, tényleg nagyon szép; viszont annyira féltem attól, hogy nem lesz karakterhű, vagy elcsúszok valami apró részleten, hogy egyszerűen nem mertem belefogni, ígérgettem magamnak, hogy újranézem a filmet vagy elolvasom a könyvet, tegnap viszont egyszerűen fejbevágott, leültem, és az elejétől a végiéig megírtam egy szuszra. Utána újranéztem egy jelenetet - Sixsmith utolsó perceit - javítottam pár pontatlanságot (valamiért puskára emlékeztem, nem pisztolyra) és feldobtam. Nagyon régen ragadott el egy történet ennyire, nagyon régen volt egyszerűen ennyire írni, szóval bármennyire is egy adósság lerovásának indult, elgondolkoztatott; nem vagyok benne biztos, fanfictionként mennyire állja meg a helyét szegényem, de én munka közben beleszerettem, és érzem, hogy örökre kedves lesz nekem, akkor is, ha lassan meglátom a hibáit vagy felhívják rá a figyelmemet. Szóval lehet, hogy szeretnék még majd mesélni a fiúkról, és ha a múzsám is úgy akarja, lesz mit mondanom. Rengeteget segít a bíztatás, még egyszer köszönöm <3

Valerin írta...

Jó is az, ha felkelés után rögtön fogad valamilyen történet ezen az oldalon, még akkor is, ha ez most egy kicsit szomorkásra sikeredett. De lehetne velük egyáltalán boldog történetet írni? Nyilván csak akkor, ha nem vesszük figyelembe a halálukat.

Nem is gondoltam arra, hogy levelekkel fogod megoldani a kettejük közötti kommunikációt, pedig a filmben is így volt, és teljesen logikus. Szeretem én is ezt a két emberkét, és a történetet is. Vajon... miért nem érti meg sok ember, hogy a szerelem két férfi között is lehet gyönyörű??

És... most lehet, hogy hülyeséget fogok írni, de ki kell adnom magamból. Szóval tegnap este arra gondoltam, hogy: Sixsmith=Azirafael, Frobisher=Crowley. (ha valaki ezt már kitalálta, akkor elnézést) Ha film készülne Az elveszett próféciákból, én csak őket tudnám elképzelni, mint szőke angyal, és mint lázadó ördög.

Bocs az offért. És köszönöm a történetet. Meg gratulálok.

Reisuto írta...

Köszönöm szépen (*^^*) Engem a Felhőatlaszban az ragadott meg a leginkább, hogy a világában a halál nem állandó; és a haláltól való félelem is feloldódik a végső pillanatban; így a gyász keserűsége is semmissé kopik.

Nem igazán szoktam párhuzamba állítani az OTPimet, de szíved joga a paralel :D

Márk Éva írta...

Csak egyetlenegy dolgot tudok ehhez hozzáfűzni: a könnycseppet a szemem sarkából. Tudom nem valkami sok, és nem is igazán frappáns, de ennyire futja tőlem ezek után. A szavak zenéje még mindig itt cseng a fülemben, ahogy a pisztolydörrenés visszahngja, és egész egyszerűen nem tudok mást, mint a szememet törölgetni, és figyelmeztetni magam, hogy levegőt is kéne venni.
Egyetlen kifogásom van: a betűméret. Kicsint kicsi, egy ilyen szemüveges vakegérnek, mint én. De amúgy mindenben egy zseni megnyilvánulása.

Reisuto írta...

Köszönöm (^▽^) A betűméretet javítom~

Tinuviel írta...

Csak nemrégen láttam a filmet, még picit a hatása alatt is vagyok és borzasztó jó volt olvasni is róluk valamit ami ennyire gyönyörű. *-* Köszönöm szépen, hogy megírtad!

Reisuto írta...

Én köszönöm a kommentet <3 Ugye, hogy gyönyörű film? ;u;

Green Sphinx írta...

Megnéztem a filmet, és eszembe jutott, hogy neked van egy régebbi Felhőatlasz ficed, amit annak idején nagyon el akartam olvasni. Örülök, hogy most visszatértem hozzá, mert szívszorítóan gyönyörű volt. Frobisher karakterét remekül eltaláltad, szinte hallottam a hangját a levelek olvasása közben. Nem jutott eszembe olvasás alatt, hogy ezt nem is Frobisher, hanem te írtad, és ennél nagyobb dícséretet már nem tudok mondani. Tényleg tetszett, nagyon.

Raistlin írta...

Jaj, nagyon örülök, hogy tetszett a film is és a fic is ;u; (és nagyon izgultam anno, elkaptam-e a karakterét két filmnézés után - nagyon sokat jelent, hogy úgy érzed, igen)

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS