a blog bezárt. mobilnézethez {katt ide}. frissek az {AO3}n.

2014. október 5.

to reach


Marvel, Starbucks szösszenet: egy állókép körbejárva, ahogy Steve és Bucky kinyúlnak egymás felé, POV-váltással és Bucky részéről önkényes nyelvtannal. (Mentségére legyen szólva, még gyógyulófélben van.)
fanart: [min1919] || vajon ezt most megússzuk mellékelt zene nélkül? [nem valószínű]


t o : r e a c h

/tuː riːtʃ/



Steve Rogers: öt láb aztán hat láb és két hüvelyk akarás, ökölbe gyűrt sóvárgás a katonaság után (hogy rámarkolhasson valami olyan megfoghatatlanra, mint a becsület és az igazság,) és előtte még: összeszorított fogú fél-imák jó egészségért, egyetlen-egy átaludt éjért, és még valami, zsigerből és szívből és örökre, a vágy, ami megfogalmazhatatlan, és aminek a neve James Buchanan Barnes.



Most 2016 van. Steve nem szűnt meg akarni vagy vágyni. Mondhatná persze, hogy mindene megvan, ezt is érzi az ereiben végigvillámlani: óh-ez-minden-minden-minden, a mámor rövidzárlatában Bucky zihálva fölé borul, Steve háta a férfi mellkasának szorul.  Még egy utolsó lökés, végső nyögés, Steve a saját csuklójára harap, Bucky húskeze a derekán, aztán lehengeredik róla.
Steve vágyja a hőjét. Közel törleszkedik. Bucky kurtán felnevet. A hang száraz, örömtelen. Steve hallani akarja ezerszer és ezerszer. A férfi mellkasába fúrja a fejét, izzadt haja a homlokába tapad. Zihál, zihál. Bucky emberi keze a hátára téved, a tekintete elréved, lustán cirógatja és tétován, mintha azt kérdezné: most mihez kezdjek veled? Steve a gerincét meggörbítve belesimul a tenyerébe.
Vékony fénysugarak kúsznak be a redőny alatt, sápadt-sárga sávok a liláskék téli éjben. A köréjük csavarodott takaró pihe-puha, Bucky teste szolid, kemény. Steve keze feljebb kúszik a mellkasán, hogy kitapintsa a szíve ritmusát. Az ujjbegyek a sebeket becézik a fémkar szélén, és Bucky a vállát egy hirtelen mozdulattal odébbrántja.
- Bocs - mondja Steve. - Csikis?
- Nem - mondja Bucky -, csak baromi ronda.
Steve hökkenten felszusszan. Valami annyira nem stimmel: talán Bucky rekedt, orgazmus-utáni hangja, kisimult arca, szétfutó tincsei a párnán - hogyan mondhatna magáról ilyesmit egy ennyire gyönyörű férfi? Steve nyomatékosan megböki. Bucky bosszúsan odébb araszol.
- Nem vagy magadnál - közli vele Steve.
- ‘Hja. Gondoskodtál róla.
Steve - csökönyös Steve, makacs Steve - felül Bucky derekán, aki felnyög a súlya alatt. Átveti az emberi kart az arcán.
- Azt hittem, kellőképpen kifárasztottalak.
- Megengeded?
Steve keze ismét a sebeken, egészen puhán. Bucky ösztönösen megrándul, és a fémkar mechanikus zörejjel újrarendezi magát. Bucky egy frusztrált sóhajjal elrántja az arca elől a másik karját, és felkönyököl. Steve még mindig rajta ül.
- Muszáj?
- Sosem érsz vele hozzám. Amikor így vagyunk.
- Te most elpirultál?
- Franc’t. Ne tereld a témát.
- Érj csak hozzá. - Bucky a fémkar felé biccent. Bucky fáradt és ideges. Nem ez lett volna az este célja. - Gyerünk.
Steve egy komoly fintor után kinyúl felé, és az arcán szétfut a lelkesedés. Nem valami gyakoriak köztük az ilyen gesztusok, a semmi kis simogatások és kósza érintések. Bucky a maga részéről nagyon is céltudatos és már-már veszélyesen praktikus. A hálószoba falán túl többnyire még csak nem is öleli át. Az első csókjuk két hónappal volt azután, hogy Bucky először maga alá gyűrte egy hosszú-hosszú péntek délután.
Steve ujjai már-már kegyelettel érnek a karhoz.
A fém merev és fagyhideg, halott, mint a puskák csöve és a pisztolyok markolata. Steve keze megrebben, és Bucky száján felcikázik egy kegyetlen, győztes kis mosoly.
- Mondtam.
És ahogy fészkelődik, valami moccan. Steve a fémvállra simítja a tenyerét.
- Látod? - mondja eltökélten. - Hozzád tartozik. - Lehajol, amennyire tud. Az ajkai a vörös csillagra forrnak.



* * *


James Buchanan Barnes… vagy Bucky, Jimmy, Zimnij Szoldat ti Télkatona és (én?én?én), akire Pierce csak úgy hivatkozott: A Vagyontárgy, Zola pedig: Őrmester, és a hadseregben 32557038 volt, tehát ő csak ezeket akarta: bosszút és Steve Rogers-t. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.  
A revansát kiérdemelte. Megszerezte.
Steve Rogers-el a helyzet más volt. Steve-ből a tudatában számtalan példány volt, jóval több, mint önmagából: egy iskolás kölök, rozoga kissrác, a mindent eldöntő manifesztáció, amikor Steve Rogers Tizenöt Évesen Egyszeriben A Világ Legszebb Dolga Lett (de ez titok,) és volt még sok-sok Steve és nagy Steve (Amerika Kapitány) és kettejük árnyéka évek fagyott-fagyott tudatában.
És volt a Steve, aki szerette őt és végigcsókolta a sebeit. Azt már mind eldöntötte, hogy az összes Steve-ek közül messze ez a Steve a leghülyébb, és hogy az összes Kivagyokén-Hé-Hé-Hé közül pedig a mostani a legboldogabb.



Steve-et akarta. És ez különös volt, mert évekig-évekig, vagy amennyire emlékezett rá, talán soha nem akart semmit. Szigorúan véve nem akarta a küldetések sikerét, például: az csak egy következmény volt valamiféle túlélő-ösztönből, hogy inkább-ők-mint-én, hogy ha rendben leadja a jelentést, akkor az majd nem fáj. (És ha valami fáj, azt kivették a tudatából. És egy ideig még örült is ennek, az Őrült, A-a-a-a-)
Amikor a HYDRA ügynököket levadászta - megölte - egy lövéssel kivéreztette - elült ott és nézte órákig-órákig-órákig, ahogy szűkölve kiszenvednek - akarta azt? Nyet-nem. A végeredmény volt fontos, maga a revans, nem a részletek. Talán ezért kellett ilyen közelről látnia a halált. Talán ezért kellett megrendeznie ezt a mészárlást, Natalia azt mondta, úgy hívta, Na-ta-li-a-



Steve-et akarta minden erejével, és a bosszút, ami lehetségessé tette Steve-et. Steve! Kellett a, a közele, sose tudta, hogy ez mit jelent. És kellett mindene-mindene-mindene, sok-sok szavak után több-több: érintések, lélegzetek. Steve, amikor szeretkeztek.



Steve-nek elmondta Nataliát. (Natashát.) Résznyire emlékezett. Nem volt szükséges valamit elfelejteni, ami ennyire - felesleges? (Mert végtére is, kit érdekelt?) Egyszer volt egy több-mint-tizennyolc-lehet Fekete Özvegy, még képzésben, és Bucky tudta, hogy hozzáért, és azt kereste magában, Steve apartmanában állva, hogy mehetett olyan könnyen?
Akkortájban lenyűgözte, hogy egyáltalán emlékezett, hogy valamire emlékezett, forró-forró csók-csók, lepedő és a két comb ölelő, és az volt benne, már csináltam ilyet, és többre nem emlékezett, de ez elég volt, már csináltam ilyet volt-volt életem (ezelőtt.) Akkor-még-Natalia és ő nem sokat beszéltek; a lány rájött volna, hogy valami nagyon nincs rendben (jobban, mint azt érezte, a tilos-heccet, kikezdeni a férfival akit a raktárban tartottak és aki szavak nélkül lőni-ölni tanította őket.)
A fémmarokban a-neve-Natalia puha melle, fém-ujjak a lába közt és benne.
Steve-el nem ment.



Steve végigcsókolja a sebeit, dühödt hús-fonál futva a vállainál, ami néha fehérbe fordul, fércmunka, fűrészmunka, ezer-kilencszáz-negyven-valahányból, amíg ő ott hevert leszíjazva. (Ez néha eszébe jut. Ezt többnyire meghagyták.) (“Emlékezz,” mondta Pierce, “hogy őrülten fáj. Tessék, a jelentésben leírták: végig ordítottál.”) Nem altatták. A fájdalmat nem tompították. Kit érdekelt? Párszor az eszméletét vesztette. Aztán az emlékezetét vesztette. Amikor a karját felrakták, még James Buchanan Barnes volt.
De a kar nem tartozott hozzá.
A kar nem volt Azé-A-Buckyé. A kar nem volt az övé. A kar már HYDRA sem volt.
A kar-súlyt mégis érzi a gerincben, a medencében, a nyakban és valahogy az agyvelőben. Steve azt mondja:
- Hozzád tartozik.
Micsoda (marha) megértés van ebben! Steve fejében létezik egy Bucky-pakk, benne az összes Buckykkal, akire Ő-Most nem emlékezik.
Steve az összeset szereti.



Steve szeretkezett vele, és álomba édesgette. Steve megmentette az életét. Steve a csatatéren: ezért éld túl, Te-Hülye. Steve, ahogy rávigyorog. Steve jelenléte mindig-mindig a fejében. Steve most az ölében.
Steve - ha csak hozzáérne - de nem érdemli meg.
Steve, először is, nehéz, és ezek felett: Steve annyira fontos, Steve drága, Steve szeretett. Steve fülei kipirulnak, tessék, ez Steve, szó sincs róla, hogy zavarban van, csak olyan lelkes-hülye-mindig, és Steve haja kóc-szőke, a szeme helloszia-kék, mert ezek a szemek köszöntek, ezek mindig felismerték, ha csak ránéztek, és Steve szája talán-puha a fémkezén. Azzal ilyesmit nem érzékel.
Amit érezni akar, az a tartás. Steve teste, a tömege - valami fizikai, valami, aminek nincs neve. Hogy itt van? Talán, hogy itt van.
Egyszer-Bucky megkérte Starkot, aki annyi-mint-az-apja-volt-akkor, hogy szedje le róla a karját. Azt találták, hogy nem lehet, hogy valahogy kikapcsolná az agyát. Hogy a kettő össze van kötve.
Talán-Bucky megint akar menni, mert szerinte a szívében is chipek vannak. Azzal is összekötik a karját, és lehet, hogy olyasmi köti oda Steve-et, mint egy mágnes. Persze valami több, azt tudja.
Steve-et odavonja. Hagyja, hogy hátradőljenek. Steve felette, Steve testmeleg. Steve suttog-vigyorog:
- Érints meg.
Steve majd' mindig vigyorog. Ő megkérdezte egyszer, miért. Meglepődött Steve, arra jutott: “szerintem csak örülök, hogy itt vagy velem. Nem tudom.”
Bucky is örült. De ő nem vigyorgott. Nehezen tudott. Próbálta nemrégen. Akkor pofon. Az persze Pierce volt, és ő már halott, nem-Natalia-már megölte.
Amikor Steve azt mondja:
- Érints meg.
Ő úgy felel:
- Mármint ezzel? Nem vagy fáradt még?
(A mondat helyesen: nem vagy még fáradt? Figyelni kell oda.)
- Csak… - motyogja Steve, és a rossz kart maga felé vonja. Ráfekteti a mellkasára.
Ba-dünn-dünn.
Ő pedig kijelenti:
- Érzem.  
De van, ami ennél fontosabb. A kezét Steve nyakára viszi. Fontos, hogy levegőt kell kapnia, és aha, aha: valami ott van, a tenyerét aztán az orrára szorítja-
- Ühm, Bucks…?
- Élsz - mondja neki, és a kéz a nyakon megint. Dübb-dübb, az erek. Ez kell: tudd, hogy a verésük mikor áll el. Hő, puhaság, tapintás, az nem fontos. Azt nem építettek bele.
A tekintete lejjebb szánkázik.
- Támogatom - vágja rá rögtön Steve.
- Nem volt elég? - förmed rá ő. Ez egy vicc. Régi-Bucky ilyeneket tudott.
Aki-Most, az bölcsebb. Az tudja, hogy soha nem lesz elég.
Steve a hátára hengeredik.





komment: IGEN // nem

19 megjegyzés:

Ria írta...

Hehehe, jössz, és hála neked jól indul a reggelem :P

Raistlin írta...

Nyihihihi (reméljük, majd Buckynak is jól indul)

Ria írta...

Reméljük, főleg, ha ott van Steve :D

Raistlin írta...

Steven Grant Rogers, ügy. Bucky-boldogság felelős :D

Hattie írta...

hah most /nem/ reggel olvastam el. figyelj: délután van. kibírtam. nagyon büszke vagyok magamra. ésésésés. mármint. érted. ez így nem konkrétan fluff de valamiért tiszta jól érzem magam. mert ők is nagyjából jól vannak. lehet. (lehet hogy jobb lenne ha megpróbálnám eltáncolni a véleményem)

Raistlin írta...

HATTIE én ennek nagyon örültem mert az egész ilyen teljesen random született, nevezett olvastam velük egy ~~überzseniális~~ angol angstot és beléptem abba az állapotba hogy NOPE NOPE NOPE AZT AKAROM HOGY BOLDOGOK LEGYENEK szóval kurva gyorsan lebasztam (akarom mondani, khm, megalkottam, múzsák lélegzetéből és tündérek kacajából, persze) egy, az olvasott történettől teljesen független mert nem kopizunk, fluffot. Szóval ez így igazából csak egy hangulat, amit meg akartam adni nekik. Vagy mi. Nem tudom, mennyire jó ötlet, de megígértem magamnak anno, hogy soha nem írok csak asztalfióknak, és a feleslegesnek tetsző ficeket is mind publikálom, tehát tadamm, most itt van.
És megint fluffot tervezek. Gyenge ember vagyok.

666rytus írta...

Szióka, indig örülök egy kis Starbucksnak, de most -ha lehet-még jobban a Bucky szemszög miatt. A villanó emlékképek...tökéletesen kaotikusak és mégis érthető, minden út vissza, mindig vissza Stevehez...Ezért szeretem őket, a ragaszkodásuk miatt, hogy kurva szar helyzetekben is mindig kiállnak egymásért és nem adják fel soha....és amíg olyanokat írsz, hogy "lelkes-hülye", "kóc-szőke" vagy "helloszia-kék" addig tudom, nekem se, soha nem lesz elég....

Raistlin írta...

Nem csak Steve-nek, de nekem is ajándék ez a Bucky, mert végre bűntudat nélkül kísérletezhetek a nyelvvel.
És egy ajándék nekem ez a kettő, mert bármennyire is megragadnak a viharos, véres, rossz románcok, az ő tiszta és őszinte és mély szerelmük ugyanúgy lenyűgöz, és no - messze szívderítőbb írnia róla és róluk.

666rytus írta...

elfelejtettem tegnap megemlíteni, milyen jó képeket találsz mindig az írásaidhoz; ( Crowley hollótetoválását azóta is keresem...) Bucky görcsremarkolt keze rémálomtól eltorzult arccal és Steve enyhet adó nyújtózó keze... szeretnék ilyen tehetséges lenni....egyébként szoktak inspirálni ezek a fanart képek téged az írásra vagy utólag keresel hozzá képet?

Raistlin írta...

Gyujjköszönöm ;u; Az esetek 99,9%-ban utólag keresek képet - ha kifejezetten inspirált egy fanart, azt általában jelzem, mert úgy érzem, hogy ilyenkor a rajzolót illeti a kredit az alapötletért. Starbuckszékkal fantasztikusan tehetséges művészek dolgoznak hál'Istennek (jelenleg 265 válogatott(!) fanart van a Starbucks-mappámban) és könnyű dolgom van, ezért is döntöttem úgy, hogy velük nem fotókat, hanem fanartokat fogok használni. (Kár lenne kihagyni például Crowthis munkáit ;u;) Érdemes végigcsekkolgatni a honlapjaikat~!

Crowley képváltásáért pedig elnézést kérek. Nem vagyok valami elégedett a DOYTL fejezet-képekkel. Túl sok...levágott fej. Valami személyesebbet szeretnék, ami viszont nem üt el a {br}-dizájntól. Még dolgozom rajta.

уαмι. írta...

Szerelmetes és fáradt sóhajjal fejeztem én ezt be és nekem erre a napra már nem is kell több és jobb lezárás.
Ez az a dolog kettejük között, ami mindig megnyugtat és ami mindig szikraszilárd és megtörhetetlen és ez az, amire mindig úgy szeretek emlékezni és annyival jobban szeretem, amikor te emlékeztetsz rá.
Szóval ezt én itt most köszönöm. Kurvára. xx

Raistlin írta...

Dorombolva dörgölődzöm a lábadhoz.
(Ők meg ce-jel-me-szek. De na-don. És vi-gyáz-nak-egy-más-ra nem nem bírom nem elegem van mi ez MI EZ NEM BÍROM)

GwenPage írta...

Bocsáss meg nekem, fújfúj hogy ilyen soká kommentelek, a világomat sem találtam de most már itt vagyok, ja, ich bin hier (oké ezt félreteszem a Lord Lazarushoz).
Szóval ezt a történetet úgy tudom leírni, hogy egy töprengésekkel teli nap tökéletes és gyönyörűséges lezárása, és köszönöm neked, hogy úgy térhetek nyugovóra hogy a te csodás mondataid járnak körtáncot a fejemben. A különleges szóösszetételek, és BUCKY, és jaj az egész, nem tudom már hova dicsérni a karakterábrázolásodat ~
Szóval nagyon tetszett.

Raistlin írta...

GwenPage, in your own time (búsfene tudja, ez hogy van németül) és nagyon-nagyon köszönöm a kommentet, mert egy igen-igen ronda nap végén talált meg, és most teljesen feldobtad ;u; (A levegőbe, zsupp.)
u.i. Az új filmek totál ellehetetlenítik majd valszeg a Buckyábrázolásom, de sebaj. Csak legyenek már.

jederanalexa írta...

Bucky halálosan szereti Steve-t, és ez annyira gyönyörű, hogy nem találok szavakat! A HYDRA ügynökei pedig megérdemelték, amit kaptak. Remélem, Bucky és Natasha kapcsolata idővel megváltozik, és barátok lesznek. :D

Raistlin írta...

Murrmurr - a Bucky/Natasha viszonyt én nagyon fontosnak tartom, mert Tasha adta meg neki anno azt a szemernyi emberséget, ami megmentette a teljes őrülettől, és ami köztük volt - románc vagy vágyódás vagy szerelem vagy üresség - az szerintem a mai napig meghatározza mindkettejüket, úgy is, hogy Bucky Steve-et szereti és Natasha Clintet; ők ketten azért mindig ott lesznek egymásnak.

Tinuviel írta...

Egészen fantasztikus lett, nem tudok most normálisan írni, de nagyon imádtam.

Raistlin írta...

HHRH4IHGI4HIGF4IHRHGORVEGOPRVEU *majd némileg civilizáltabban hozzátette, hogy nagyon köszöni*

sliver írta...

Hehe, ezt amúgy pont tavaly a szülinapomon posztoltad, és én nem is tudtam, hogy kaptam ajcsit. Úgy szerettem ezt az össze-vissza szerkezetét, és megint csak azt, hogy minden korban, minden állapotban úgy szeretik egymást. <3

{bloody romantic}
B l o g : Raistlin
Sablon: Agata | WS